1. rész

Adelina Geiger

Sóhajtva nyomtam le a kilincset, majd egy egyszerű mozdulattal belöktem az ajtót. Megszokott, rutinos mozdulatokkal rúgtam le magamról a cipőimet, ezzel egyidejűleg az akasztóra helyeztem a kabátomat, majd mielőtt elkiáltottam volna magamat, még megigazítottam a hajamat a tükörbe nézve.

– Anyu, apu, én vagyok! – Levágódtam a barna kanapéra, lábaimat pedig feltettem az üvegasztalra.

– Adelina, azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük! – jajveszékelt anya, és rosszallón vezette végig rajtam a tekintetét, mielőtt helyet foglalt volna mellettem. Nevetve vettem le az asztalról majd húztam magam alá a lábaimat, így végül törökülésben ültem a heverőn. Anya persze ezt sem díjazta túlságosan: a szemét forgatta, de végül nem szólt semmit.

– Apa? – vontam fel a szemöldökömet. Szinte válaszként dugta ki apám a fejét a konyhából, majd vigyorogva felém tartotta a kezét, pacsi reményében. Kacarászva csaptam bele, és hagytam, hogy puszit nyomjon a fejem tetejére.

– És Geiger jön, ügyesen kikerüli a kanapét, mekkora helyzet, és leül! Sikerült elhappolnia a helyet… ki elől is? – Apa szokásos műsorszámán anya jót mosolygott, én viszont csak a szememet forgattam. Apu sajnos hajlamos rendes szituációkhoz is indokolatlan kommentárokat fűzni, amit mindenki élvez, engem kivéve. Persze imádom apát, és büszke vagyok rá, amiért ennyit elért, csak azt utálom, hogy focimeccseket dumál végig, és nem mondjuk, egy rádióban osztja a hülyeségeit. Ezeket a köröket persze már rég lefutottuk: én mindig kérdőre vontam, hogy mégis miért lett kommentátor, ő pedig többszázadik alkalommal is ugyanazt mondta; mert a focista karrierje befuccsolt a rossz térde miatt.

– Na, hogy van az egyetlen lányom? – borzolta össze a hajamat, másik kezével pedig a távirányító felé nyúlt. Unottan sóhajtottam és az ujjaimmal kezdtem el kifésülni az összegubancolódott tincseimet.  

– Remekül volt – kezdtem, majd durcásan apa felé fordultam, és vádaskodó arckifejezéssel folytattam –, amíg nem tetted tönkre a haját!

– Sárgalap a reklamálásért, még egy, és kiállítás. – Apa nem hagyta ki ezt a ziccert sem, gúnyosan rám kacsintott, majd még azelőtt felpattant, hogy én belebokszolhattam volna a vállába. Igyekeztem nagyon morcosan nézni rá, de a szám megremegett, és alig bírtam visszafojtani a mosolyomat.

– Anya, szólj már neki! – fordultam hitetlenül anyám felé, aki védekezőn maga elé emelte a kezeit, majd közölte, hogy neki fontos dolga akadt a konyhában.

Apa persze még azelőtt véget vetett az egésznek, mielőtt elkezdődhetett volna. Negyvenhárom éves létére még fiatalos volt és fitt, de a kergetőzésből már kinőtt. Pedig mikor még csak tizenéves voltam, beletartozott a napirendünkbe a szaladgálás és a verekedés. Ami persze kimerült annyiban, hogy én nevetve püföltem apa mellkasát, ő pedig úgy tett, mint aki a halálán van. Ez az egy pozitívuma van annak, hogy ha az apád kommentátor: vevő minden hülyeségre, és tuti minden helyzetre ki tud találni valami hihetetlenül jó poént.

Sokszor elgondolkoztam azon, mégis hogyan találtak egymásra anyával. Természetesen nem a megismerkedés részén, mert azt a sztorit legalább ezerszer hallottam, és elsőre is unalmas volt. Inkább azt nem értettem, hogy két ennyire különböző személyiség mi közöset talált egymásban. Apa ugyanis egy temperamentumos, mindig pörgős, magabiztos és nagyszájú ember volt, aki utált komoly lenni, anya viszont a szöges ellentéte ennek: komoly, megfontolt, a szavait pedig minden esetben megválogatja. Kétségem sem volt afelől, hogy jól kijönnek–e egymással, hiszen életükben mindössze egyszer veszekedtek – legalábbis úgy, hogy azt én is hallottam –, és az sem tartott tovább tíz percnél. Mégis, sokszor kissé meglepő volt, hogy kettejük teljesen ellentétes személyisége egy ilyen kerek egészet alkot. Csodáltam is a szüleim kapcsolatát, egyfajta példaként lebegett a szemem előtt, és valahol a szívem mélyén én is egy ilyesmi kapcsolatra vágytam: kiegyensúlyozott, még akkor is, ha a párom nem egészen hasonlít rám.

Apa intett egyet, jelezve, hogy üljek mellé a kanapéra. Én ugyanis még mindig a nappali másik oldalán álltam, ott, ahol apa úgy pár perce hagyott, mikor nem volt vevő a játékomra. Persze, miért is lett volna vevő rá, mikor mindketten kinőttünk már ebből?

Végül lehuppantam mellé, ő pedig mosolyogva magához vont. Nem szóltunk semmit, csak ültünk ott egymás mellett, hallgattuk a régi falióra kattogását, ami igazándiból csak zajforrásnak szolgált, mert az időt már bő fél éve nem mutatta jól. A sütő csipogása is hozzájárult az alapzajhoz, és ehhez jött még a tévé, amit apa abban a pillanatban hangosított fel. Rutinos mozdulatokkal kapcsolt a tizennégyes adóra, mire én azonnal a tenyerembe temettem az arcomat. Apa kissé gunyoros nevetése töltötte be a nappalit.

– Mi van, Lina? Tán nem tetszik a foci? – heccelt nevetgélve, mire én kicsit eltaszítottam magamtól, morcosan. Mindenki összeesküdött ellenem, az egyszer szent.

– Kissé groteszk, hogy a saját hangodat hallgatod – jegyeztem meg felhúzott orral, elfordítva a fejemet az ellenkező irányba. Noha nem láttam apát, tudtam, hogy a vállát vonogatja.

– Hiába, képernyőn keresztül is remekül nézek ki.

Összevontam a szemöldökömet, és értetlenül fordultam felé.

– De hiszen nem is látszol – motyogtam kissé furcsán, apa pedig egyetértően kezdett bólogatni, a távirányítót pedig megpörgette a kezében.

– Tudom. Ezért mondtam. – Mindketten elnevettük magunkat.

– Mi ez a nagy kacarászás? – lépett be anya a nappaliba, ruháját ezúttal egy kötény takarta, ami egy kicsit lisztes volt. Haját idő közben egy laza copfba fogta, tekintete kérdőn csillogott. Mosolyogva figyelt ránk, miközben csípőre tette a kezeit.

– Csak apu szokásos baromsága. – Anyának szólt a kijelentésem, mégis apa reakcióját lestem. Mikor ő tettetett felháborodottsággal felém fordult, incselkedve kiöltöttem rá a nyelvemet. Hitetlen arckifejezéssel fordult anyu felé.

 – Ida, hallod, mit mondott?

Anya nevetve bólintott, majd odasétált hozzánk, és egy pillanatra helyet foglalt mellettem. Kissé abszurd volt, hogy a háttérben éppen apu kommentálását lehetett hallani, és pont abban a pillanatban fel is kiáltott örömében: a Bayern München gólt szerzett, amit a 9–es mezszámú játékos rúgott be. Egy pillanatra néztem csak oda, és a pofámba tolták mindezt, legalább ötször visszajátszották a gólt. Nagy dolog, betalált a kapuba. És? Nem ez a dolga?

– Lina drágám, örülök, hogy itt vagy – fordult felém anyu mosolyogva, mire én megrántottam a vállamat. Hogy ne lennék itt, hiszen péntek van. Szokásommá vált, hogy minden pénteken meglátogatom a szüleimet, nekik eddig nem tűnt fel?

– Ja, én is – bólogattam oda sem nézve: éppen az ujjaimat tördeltem és azon gondolkoztam, mégis mit kéne felvennem az esti bulira. Sajnos hajlamos voltam elkalandozni a gondolataimban, amit sokszor észre se vettem, de persze az engem körülvevő emberek ezt nem túlzottan díjazták.

– Nem akar valaki segíteni az almás pitében? – próbálkozott anya ismét, de apa a meccsre összpontosított, én pedig szimplán nem éreztem kedvet a sütögetéshez. Anyu sóhajtott egyet, mikor úgy tettünk, mintha semmit sem hallanánk, majd felpattant a kanapéról. – Lusta banda.

Amint elhagyta a nappalit, apuval sunyi módon összenéztünk, majd vigyorogva lepacsiztunk egymással.

Persze a meccs még mindig ment a háttérben, ami engem eszméletlenül idegesített, és képes lettem volna nekivágni a távirányítót is a tévének, amennyiben az rögvest kikapcsol. Esküszöm, még egy brazil szappanoperát is szívesebben megnézek, mint egy futballmeccset. Oké, sokszor magam sem értem, miért gyűlölöm ennyire ezt a sportágat: talán azért, mert azokon a meccseken, amiket láttam, mindenki színészkedett, és úgy vágták földhöz magukat egyetlen apró testi kontaktus miatt, mintha legalább tankkal hajtottak volna át a lábukon. Vagy azért, mert kiskorom óta a focival terrorizált apám, millió meg egy történetet kellett meghallgatnom arról, amikor még játszott is, és úgy tűnt, esélye van arra, hogy profi csapathoz kerüljön. Magam sem tudom, de az eredete igazándiból lényegtelen, nem változtat azon, hogy ha meglátok egy focilabdát, már a szememet forgatom.

A délután hamar elment. Anyu egy féltálcányi almás pitét belém erőszakolt, és folyamatosan hangoztatta, hogy túl vékony vagyok, egyek már többet. Tudta, hogy ezzel az őrületbe kerget, mégis legalább öt percenként megjegyezte, hogy egy nádszál is többet nyom nálam. Én maradtam a szokásos reakciómnál: a plafonra emeltem a tekintetem, majd mérgesen közöltem: ilyen az alkatom. Higgye el, én is szívesen tartoznék a nagymellű, normális alakú nőtársaim közé, de nekem ez adatott. Így jártam, ezt kell szeretni.

Amikor kiléptem az ajtón, és már szálltam volna be a kocsimba, anyu hirtelen rám kiáltott, és egy dobozzal a kezében odaszaladt hozzám. Hitetlenül figyeltem, ahogy a hajába kap a szél, ő pedig széles vigyorral felém közeledik, majd megáll előttem, és erőszakosan felém nyújtja a kezében szorongatott tárgyat.

– Csomagoltam neked almás pitét, kínáld majd meg Lottit is. – Szemei csillogtak, mosolygott, én pedig totál letaglózva fogadtam el a felém nyújtott dobozt. Istenem, hogy anyám még mindig nem szokott le erről…

– Úgy lesz – bólogattam hevesen, majd már nyitottam is a kocsiajtómat. Anya persze azonnal magához ölelt és egy hatalmas puszit nyomott az arcomra.

– Vasárnap nem ugrasz be a kis barátosnéddal? – érdeklődött kedvesen, arca kipirult, olyan volt, mint egy ártatlan kislány. Fújtattam. Hogy is ne fújtattam volna, mikor már rég el kellett volna indulnom, mert hat óra volt, nekem pedig nyolckor jelenésem volt Lottinál teljes harci díszben? Persze tudtam, hogy anya kérdése inkább kijelentésnek minősül, és mivel vasárnapra még nem volt programom, annak érdekében, hogy minél előbb mehessek rábólintottam az ajánlatra. – Örülök! Akkor kettőre gyertek, szívem. Jó utat, vigyázz magadra!

– Köszi, úgy lesz. – Magamra erőltettem egy mosolyt, majd beültem az autóba, és mielőtt újra megszólíthatott volna, gyorsan beindítottam a motort és rátapostam a gázra.

MARIO GÖTZE

– Drágám, nem unod még? – Ann–Kathrin fáradtan sóhajtott, miközben helyet foglalt mellettem a kanapén, és kissé szemrehányó tekintetét rám emelte. Csak a szemem sarkából láttam mindezt, szemeim ugyanis a képernyőre tapadtak, ahol a keddi meccsünket adták.

Nem reagáltam a kérdésére. Bal kezemet a combjára csúsztattam, és így figyeltem tovább a tévét. Persze ő felhorkantott, és duzzogva elhúzta a lábát, amin kuncogtam egy sort. Imádtam húzni az agyát és nézni, ahogy felidegesíti magát egy–egy megmozdulásomon.

– Mekkora helyzet volt, anyám! – A homlokomra csaptam és rosszallón kezdtem el csóválni a fejemet. Ann–Kathrin felé fordultam, aki unottan nézett vissza rám. – Ha azt Thomas berúgja, akkor három–nullra nyerünk.

A lány érdektelenül kezdett el bólogatni, ami kicsit zavart, de nem tudtam rá haragudni. Képtelen voltam, a szemei – csillogjanak azok akármennyire unottan – mindig eszembe juttatták, hogy miért is szeretem ennyire.

– Remek. Kérsz kávét?

– Komolyan nem érdekel? – hökkentem meg kicsit a lekezelő válaszán. Ő megrántotta a vállát, és könnyeden nézett vissza rám.

– Láttam már a meccset, Mario. Te pedig ott is voltál a pályán! Hogyan tudod magadat bámulni a képernyőn? – nézett rám hitetlenül, miközben felpattant a kanapéról és elindult a konyhába. A tenyerembe temettem az arcomat és idegesen nyögtem egyet. Már megint veszekszünk. Vagy ha még nem is, akkor pillanatokon belül valamelyikünk robbanni fog. Ezen a héten ez már a harmadik alkalom, hogy összekapunk.

– Szívem, ne csináld már… – próbáltam megnyugtatni, de persze nem jártam sikerrel.

– Mit ne csináljak? Tudomást se vettél rólam idáig, csak Geigerrel együtt kommentáltad a meccset! Ha tudom, hogy ez lesz, inkább elmegyek bulizni.

Idegesen lecsaptam magam mellé az eddig kezemben szorongatott távirányítót, és indulatosan fordultam a barátnőm felé, aki csípőre vágott kézzel és összevont szemöldökkel meredt vissza rám. A tököm tele van már, amiért minden apróságon össze kell kapnunk.

– Menjél bulizni akkor, ha ez minden vágyad! – vetettem oda szarkasztikusan, kezeimet tehetetlenül széttárva, elszántan nézve Ann–Kathrinra.

– Jó! – Fogta magát és felszaladt az emeletre, valószínűleg annak érdekében, hogy valami más ruhát kapjon magára. Engem elöntött a düh és a csalódottság, szitkozódva kapcsoltam ki a tévét és kelletlenül lecsaptam a kezeimet a combomra. Éreztem, hogy átjár a bűntudat, szívem szerint visszapörgettem volna az időt azért, hogy be se kapcsoljam a tévét. Én hülye, ha előre gondolkozom, nem lett volna ez…

Tíz perc se telt el, a barátnőm rám se nézve leszáguldott a lépcsőn, és már ment is, hogy magára kapja a cipőjét. Bennem eltört valami, és tudtam, ha most nem lépek, lehet, hogy meg fogom bánni. Felpattantam, és odasiettem mellé.

– Szerelmem, ne haragudj kérlek, én csak…

Ann–Kathrin abbahagyta a pakolást, én pedig megakadtam, mert valahogy képtelen voltam bármi értelmeset kinyögni. A lány felém fordult, tekintetében láttam, hogy nagyon szeretne haragudni rám. Ez esetben nem voltam biztos abban, hogy sikerült–e neki vagy sem. Csak bámult rám, felvont szemöldökkel, szemeiben képes lettem volna elveszni, de akkor tudtam, hogy nem tehetem.

– Te csak? – Szavai halkak voltak, kicsit sürgetők. Vonásai ellágyultak, egy hajtincs a szemébe lógott, de nem foglalkozott vele. Láttam rajta, hogy a folytatásra vár, és abban is biztos voltam, hogy bármit mondok, meg fog bocsájtani. Se nekem, se neki nem volt jó, ha feszültség volt közöttünk. Ahhoz túlságosan is szerettük egymást.

– Sajnálom. Igazad volt. Mint mindig – sóhajtottam lemondón, bűnbánóan nézve rá. Ő persze azonnal elengedte a kezében szorongatott cipőjét és szorosan magához ölelt. Átjárt a melegség és a megnyugvás, kezeimet fel–le vezettem a hátán, mélyen beszippantottam illatát, majd egy puszit nyomtam a homlokára. Egyikünk sem akarta megtörni ezt a meghitt pillanatot.

– Szeretlek, jó? – suttogta, szavaiban éreztem, hogy igazat mond. Mostanában mindketten feszültek voltunk, én a sorra következő meccsek miatt, ő pedig a rengeteg munkafelkérés miatt. Persze tudtuk, hogy a munkahelyi stresszt nem egymáson kellene kitölteni, de ez valahogy lehetetlenségnek tűnt. Az ember nem mindig tudja félretenni a gondjait.

– Én is szeretlek. – Alig mondtam ki, máris csókot leheltem ajkaira, hogy mindent elsimítsak. Ő azonnal beletúrt a hajamba, amivel tudta, hogy az őrületbe tud kergetni; természetesen jó értelemben. Egy darabig ott álltunk a bejárati ajtó mellett heves csókcsatába bocsátkozva, egyikünk sem törődött semmivel. Elvesztünk egymásban, élveztük, ahogy fokozatosan lassul hevesen verő szívverésünk, csökken a pulzusunk, és átjár minket a nyugodtság. Veszekedések ide vagy oda, a másik nélkül sehol sem lennénk.

– Jó edzést, drágám! – mosolyogta kedvesen Ann–Kathrin, majd egy hatalmas puszit nyomott az arcomra, és jól megszorongatott, mielőtt tovább engedett volna. Vigyorogva fordultam vissza felé, miután bedobtam az anyósülésre az edzőtáskámat, benne minden fontos cuccommal.

– Biztosan meglesz – kacsintottam, és végig vezettem az ajtóban álló barátnőmön a tekintetemet. Még kócos hajjal, smink nélkül, az én mezemet viselve is gyönyörű volt, ezt pedig kötelességemnek éreztem szóvá tenni: – Csodálatosan nézel ki.

Ann–Kathrin zavarában kuncogott egy sort, aprót legyintett, közben az autó felé biccentett.

– Igyekezz, nem szeretném, ha elkésnél – sürgetett kicsit, tekintetében visszatükröződött, hogy úgy, ahogy én, ő sem akart elengedni. Mindketten szívesebben töltöttük volna egymással az időnket.

– Jön a szeretőd, mi? Aztán nem szeretnéd, ha meglátnám – vetettem oda incselkedve, végig vigyorogva, ő pedig elgondolkozást tettetett.

– Honnan tudtad? Menj, mert tényleg mindjárt ideér!

Elnevettem magam, majd puszit küldtem felé, és bepattantam az autóba. Azonnal a gázra tapostam és elindultam, hogy minél előbb odaérjek, és ne rám kelljen várni. A rádióból halkan szólt valami sláger, amit eddig életemben nem hallottam, és nem is túlzottan érdeklődtem iránta, így nem tekertem feljebb a hangot. A járdán sétáló emberek közül néhányan a kocsim felé kapták a fejüket, de azon embereknek maximum negyede volt tisztában azzal, ki vagyok.  Ennek örültem is, meg nem is. Egyrészt boldogsággal töltött el, hiszen – ha csak egy pillanatra is, de – normális embernek érezhettem magam. Végtére is, az vagyok, nem? Csak focizom, mert ez az életem. A hobbim a munkám, a munkám a hobbim: ennyi az egész. Én ezzel keresem a pénzem, és nagyjából olyan ez, mint egy valóra vált álom, de persze tele van buktatókkal és árnyoldalakkal. Rengeteg munkámba került idáig eljutni, aki szerint „csak rúgok egy labdát, futkározok és színészkedek” az nem tudja, mi az a foci.

És persze ott van a másik oldal is. A futballnak köszönhetően szert tettem egy kis hírnévre. Aztán mióta a 2014–es világbajnokságon berúgtam a győztes gólt, még többen megismerték a nevem. Ezért is esik kicsit rosszul, ha valaki átnéz rajtam. Mintha az a gól – meg a többi meccsen való szereplésem – semmissé vált volna. Mintha a sok éves munkám egy perc alatt kárba veszett volna. Felvetődik olyankor a kérdés bennem, hogy valamit rosszul csinálok? Ez az ember, aki éppen szembe jön velem, miért néz úgy rám, mintha nem tettem volna semmit le az asztalra? Mintha semmit sem érnék? Ennél persze csak az rosszabb, mikor lenéző pillantásokat kell kiállnom. Nem mintha nagyon adnék mások véleményére, de azért egy–egy percig kattogok azon, vajon mit ronthattam el? Tisztában voltam azzal, mikor erre a pályára léptem, hogy nem mindenki fog szeretni, sok utálóm lesz és kritikákat is fogok kapni. De mégis, olykor–olykor eléggé meg tudja rázni az embert, ha valaki nyíltan néz rá undorodva vagy tesz rá megjegyzéseket, főleg, ha rossz passzban van.

Gyorsan leparkoltam a kocsimat és már el is indultam a bejárat felé, hogy aztán átöltözhessek és belevessem magam az edzésbe. Alig volt fél kilenc, így nem féltem attól, hogy tumultus lesz az öltözőben: a többiek igyekeztek minél tovább aludni, általában kilenc előtt pár perccel estek be az ajtón és kapkodva vetették le a ruháikat, amit mi, a korán érkezők mosolyogva figyeltünk.

– Csá, öreg. – Thomas szokásához híven remek formában volt: hatalmas vigyorral az arcán pacsira nyújtotta a kezét, amibe én nevetve csaptam bele. Már átöltözött, így biztosra vettem, hogy jóval előbb jött, mint én.

– Szia, Müli – öltöttem ki rá a nyelvemet, hangom gúnyos volt. Válaszul kaptam egy pofont, amin képtelen voltam nem röhögni.

– Jól van ám, Supermario, nem leszünk így jóban – keménykedett, majd röhögve az öltöző felé intett. – Gyere, öltözz át, aztán passzolgatunk egyet.

– Többiek? – vontam fel a szemöldökömet, miközben beléptem az ajtón. Thomas annak támaszkodott neki, és úgy figyelte, ahogy ledobom az edzőtáskámat a padra.

– Mittomén’ – rántotta meg a vállát lazán. Én közben lehámoztam magamról a pólómat, és már be is nyúltam a táskámba, hogy kivegyem az edzőtrikóm, de fél szememmel a srácot figyeltem, akinek kissé fáradt arcán egy apró mosoly bújt meg. – Puhányok, még tuti nagyban alszanak.

– Vagy mást csinálnak – jelentettem ki huncut vigyorral az arcomon, Thomas pedig azonnal pajkosan kezdett el húzni, és pacsira nyújtotta a kezét. Röhögve csaptam bele.

– Na, igyekezz öcsi, nem tudok magammal passzolgatni. – Azzal intett egyet, és elindult a pályára. Neked is szia, közöltem magamban, ezt követően sóhajtva magamra kaptam a mezemet, utána pedig kicsatoltam az övemet, hogy a nadrágomat is át tudjam venni. Sosem tudom megérteni, Thomas honnan szerez ennyi energiát. Legyen szó hajnali edzésről vagy akár estiről, mindig a toppon van, vigyorog, és pörög, mint állat.

Amint teljes harci díszben kiléptem az ajtón, megpillantottam Thomast, ahogy unalmában az üres kapura rugdos. Mivel nem vett észre, egy darabig csak álltam a kispad mellett, és figyeltem, ahogy lendül a lába, majd a labdát úgy irányítja, hogpy az biztosan betaláljon. Mikor sikeresen rúgott egy gólt – ami kapus nélkül nem volt nagy dicsőség – tapsolni kezdtem, ő pedig felém kapta a fejét.

– Nem hagytad ki, ügyes vagy – ugrattam röhögve, mire ő nevetést imitált, majd gúnyos vigyorral az arcán felém rúgta a mellette heverő labdák egyikét. Tekintve, hogy alig lendítette meg a lábát, semmiféle erőfeszítésbe nem került megállítani a felém guruló tárgyat.

– Igen, Götze, igen? – vonta fel a szemöldökét, és igyekezett szúrósan nézni rám. Tekintete egyik pillanatról a másikra az ajtó felé vándorolt, ezért muszáj volt odakapnom a fejemet. Ott állt Manuel, és vigyorogva nézett ránk. Visszafordultam Thomas felé, akinek ha filmben lettünk volna, most megjelent volna a feje fölött egy villanykörte. – Manu! Gyere kapuba, tizenegyesrúgás lesz!

– Már kora reggel összevesztetek? – Manuel röhögött, majd lekezelt velem, utána pedig Müllerrel. Mindenféle szó nélkül elindult a kapuba, majd egy gyors hajolgatás után tettre készen emelkedett fel.

– Kritizálta a rúgásomat ez a kis álnok – mutatott felém Thomas mérgesen, mire én védekezőn magam elé emeltem a kezeimet, és Neuer felé fordultam, aki csak röhögött.

– Most mondd meg! – A fejemet csóválva néztem hol Thomas, hol Manu felé, persze mindkettejük arcán mosoly ült.

– Na, akkor kezdjük. – Manuel összecsapta a kezeit, majd vigyorogva várta, hogy kezdetét vegye a tizenegyespárbaj.