Prológus

Üdvözlök mindenkit!

Izgatott vagyok. Ezen történet ötlete már régóta érlelődik bennem, de csak most jutottam el odáig, hogy papírra is vessem. Én minden egyes fejezetét imádom - annak ellenére, hogy sok még nem készült el teljesen -, s remélem, ti is legalább feleannyira fogjátok szeretni a történetet, mint ahogy én teszem. Hogy mit ígérek? Egy izgalmas, fordulatos, érzelmekkel túlfűtött blogot, ami nem csöpög a romantikától, humoros, és remekül megformázott, szerethető szereplői vannak. 
Ezen kis szösszenet után szeretnék minden idetévedőnek kellemes olvasást kívánni a prológushoz, a véleményeket - legyen az pozitív, vagy negatív - szívesen fogadom, hiszen abból tanul az ember.
Ölel mindenkit,

Lily Jade Smith

______________________________________________________________________

AdelinA Geiger

Az eső ellenére ráérősen sétáltam végig az utcán, és noha nem zavart, hogy a hajam vizesen a homlokomra tapad, mégis megváltásként éltem meg, mikor végre kinyithattam a bár ajtaját. Odabent azonnal megcsapott a meleg levegő és a fertőtlenítőszag, amit az elmúlt évben már megszoktam, sokszor mégis örültem annak, hogy ezt lélegezhetem be az épület előtt álló emberek cigarettájának füstje helyett. Fekete kabátomat lehámoztam magamról, majd elindultam az öltöző felé, magassarkúm halkan kopogott a kövön.

– Adelina, szia! – Jaj, már csak ő hiányzott. Emma széles mosollyal nézett rám, kedves tekintetével sikerült két másodperc alatt felidegesítenie.

Végül erőt vettem magamon, és ahelyett, hogy felképeltem volna, egy laza vigyort varázsoltam az arcomra, majd oldalra döntöttem a fejemet.

– Emma, remekül nézel ma ki – léptem közelebb hozzá, és megállás nélkül mosolyogva végigsimítottam a karján. Hiába, szerencsére remekül tudtam palástolni az érzéseimet: feltéve, ha akartam. Nem mindig volt ugyanis kedvem jó pofát vágni azoknak, akiknek már a jelenléte is irritált.

– Aranyos vagy, köszönöm! – Nincs mit köszönni, te kis álszent liba. Csak megvontam a vállamat, és elkezdtem átöltözni az egyenruhába, amit szerettem, mert kényelmes volt, ráadásul még elegáns is.

– Jó reggelt, csajok – Louisa fáradt hangjára azonnal felkaptam a fejemet. Na, őt legalább el tudtam viselni. Nem játszotta meg magát és nem volt undorítóan kedves.

– Valaki nyúzott – öltöttem ki rá a nyelvemet, mire ő halványan mosolyogva belebokszolt a vállamba.

– Dugulj el, Geiger! – Elnevettem magamat, majd felpattantam a székről, és közöltem a lányokkal, hogy elmegyek letörölgetni az asztalokat. Nem mintha koszosak lettek volna, de mind tudjuk, jó kifogás sose rossz. 

Persze nekik tökmindegy volt, hogy ott vagyok–e vagy sem. Kényszerből voltunk jóban egymással, a munkahelyi konfliktusok ugyanis nem tesznek jót senkinek. A főnök persze ebből mit sem vett észre, és előszeretettel rendezett nekünk közös programokat, mondván „annyira jól kijövünk egymással”. Ja, persze. De hát, ilyen az élet. El kell viselnünk azokat is, akiket legszívesebben megölnénk.

Utáltam a keddeket. Egyrészt zsúfolásig tele volt a bár – ahogy mindig –, másrészt Louisával és Emmával kellett töltenem az időmet éjfélig. Általában ilyenkor lestoppoltam a pultos lány szerepet legalább pár órára, hogy ne kelljen rohangálnom, de mostanában egyre kevesebbszer sikerült, mivel a lányok is rájöttek, hogy ez sokkal hálásabb meló ilyenkor.

– Adelina, meg se kéne lepődnöm, hogy már itt vagy! – Emil, a főnököm mosolyogva biccentett egyet, mikor meglátta, hogy éppen egymagamban álldogálok. Én kedvesen intettem egyet neki, aztán elővettem egy törlőrongyot, hogy úgy tegyek, mint aki éppen nagyon belemerült a munkába.

– A pontosságomról vagyok ismert – jegyeztem meg vigyorogva, mire Emil elnevette magát. Időközben odaért ahhoz az asztalhoz, ahonnan én éppen letöröltem a nemlétező piszkot, és amint felegyenesedtem, szembe találtam magam kék szemeivel.

– A túl pontosságodról – javított ki kacarászva, és rögtön elindult az irodája felé. – Jó munkát, Adelina!

Csak elmormogtam egy köszönöm félét, majd unottan visszasétáltam a pult mögé. A bár keddenként háromkor nyitott, és mikor az órámra pillantva láttam, hogy pár perc múlva hivatalosan is bejöhetnek a vendégek, az ajtóhoz sétáltam és megfordítottam a kis táblát, ami a külvilág felé addig a zárva feliratot mutatta. Hosszú napnak nézünk elébe, az egyszer biztos.

Persze az emberek közben elkezdtek beseregleni az épületbe, Louisa és Emma pedig szerencsére voltak olyan önfeláldozók, hogy ők vitték ki a vendégek rendeléseit. Emil mindig is egy olyan helyről álmodott, ahol az embereknek nem kell a pulthoz mászkálniuk azért, hogy kiszolgálják őket. Számomra kicsit furcsa volt, hogy egy bárban nem rögtön a pultostól kell rendelni, hanem pincéreken keresztül, de miután hozzászoktam, már természetesnek számított az egész, és ahogy láttam, senkinek nem volt ellenére ez, főleg, mikor meccs volt.

Ó, igen. A meccs. A bár a kiszolgálás mellett azért is szokott teljesen tele lenni, mert legalább három nagy tévén vetítik az összes létező focimeccset. Ilyenkor a szurkolók katarzisszerű állapotban minden egyes gólnál vagy üvöltve ugrálnak, vagy pedig szitkozódnak. Én akkor vagyok a legboldogabb, ha ezeken a napokon nem kell bent lennem. Semmit sem utáltam jobban a focinál. Jó, talán az állatkínzást meg az erőszakot. De a futball is dobogós helyen végzett a feketelistámon.

És milyen is lenne az én szerencsém? Természetesen aznap is meccs volt. Mikor bekapcsoltam a tévéket, és megjelent a képernyőn a mérkőzés vetítésének időpontja, az emberek elégedetten kezdtek bólogatni, én pedig unottan, a szemeimet forgatva mentem vissza a pult mögé. A hajamat kibontottam és újra felkötöttem, a nagy rohangálásban ugyanis teljesen szétbomlott a copfom. Pont időben fejeztem be a tollászkodást, ugyanis imádott Emmám éppen akkor lépett oda hozzám, és felsorolta, hogy mit kellene kipakolnom egy tálcára, lehetőleg pár percen belül. Én fújtatva nekiláttam a koktélkeverésnek, majd miután nagy nehezen megcsináltam mindent, amit kért, elé toltam a tálcát egy gúnyos mosoly kíséretében.

Ez így ment, egészen addig, míg hirtelen arra nem lettem figyelmes, hogy Louisa és Emma is odajöttek a pult mögé, majd felszabadultan lélegeztek fel. Az órámra pillantottam, és persze egyből rájöttem, mi folyik itt: a meccs.

Szerencsétlenségemre Louisa odavolt a fociért, ezért az egyetlen ember, akivel elüthettem volna az időt Emma volt, szóval inkább passzoltam a dolgot. Csak a tény, miszerint Louisának a pult mögött kellett állnia adott megnyugvást. Nem bírtam volna ki másfél–két órát Emmával.

– És ismét apád a kommentátor. – Louisa vigyorogva karolt át, majd a szemöldökét kezdte vonogatni. Mikor én a szemeimet forgatva lehámoztam magamról a kezeit, ő elnevette magát, és kissé hitetlen tekintettel nézett vissza rám. –  Komolyan nem érdekel?

Megcsóváltam a fejemet és odébb toltam az egyik útban lévő dobozt, amiben a szívószálak voltak. Erre Louisa játékosan meglökött, és tettetett rosszallással nézett rám.

– De hát Bayern meccs van! – Úgy jelentette ki ezt, mintha mindent megmagyarázna.

– Akkor főleg nem érdekel – dünnyögtem, ezt követően pedig levágódtam az egyik székre. – Az összes focicsapat közül a Bayernt utálom a legjobban. – Azzal, mint aki jól végezte a dolgát kezembe vettem egy újságot, és olvasni kezdtem a címlapsztorit. Nem mintha érdekelt volna a politika, de még mindig jobb volt azt bámulni, mint Louisát, aki éppen az apám által kommentált meccset nézte.

– Sosem fogod megszeretni a focit? – Felkaptam a fejemet Louisa kérdésére, és mikor megláttam kissé csalódott tekintetét, unottan sóhajtottam. Miért érdeke, hogy én is vele együtt szurkoljak?

Végül rájöttem, hogy semmi értelme olvasni. Egyrészt a háttérzaj miatt, másrészt pedig a lányok tettek arról, hogy rájuk figyeljek. Legalábbis Louisa, Emma éppen valahol teljesen máshol volt, aminek rettentően örültem.

– Nem valószínű – közöltem végül kimérten, miközben állóhelyzetbe tornásztam magam.

– De ez tök durva! – emelte rám hatalmas csoki barna szemét, melyek izgatottan csillogtak. Fél szemöldökömet felvonva, kérdőn néztem vissza rá. – A híres sportkommentátor, Jürgen Geiger lánya gyűlöli a focit. Nem mindennapi dolog.

Érdektelenül vontam meg a vállamat. Ha egész életedben azt hallod, hogy a foci mennyire jó, és hogy így Bayern München, úgy Bayern München, akkor egy idő után undorodni fogsz az egésztől. Persze lehet, velem van a baj, de igazándiból örömmel töltött el az a tény, miszerint nem nekem kell ott ülnöm és végigpofáznom a meccset. Felérne a halálos ítéletemmel, ha nekem is ott kellene lennem.

– Én már csak ilyen különleges vagyok – jegyeztem meg enyhén cinikusan. Szerencsémre a lány feladta a próbálkozást, és a tekintetét a televízió képernyőjére szegezte. Az épületet betöltötte apám és a szurkolók hangja, és míg az emberek többsége ezt pozitívumként élte meg, én alig vártam, hogy leteljen az a kilencven perc, és lehetőleg minél kevesebb legyen a hosszabbítás.